…huuu nem is tudom hol kezdjem.Igazából még azt sem gondoltam át,hogy egyáltalán mit akarok írni,mert annyira le van zsibbadva az agyam.Egyszerűen csak azt érzem,hogy írnom kell,mert ha nem írom ki magamból,akkor előbb-utóbb bekattanok.(de lehet már be is vagyok)
Most biztos legyintetek, hogy ´na már megint egy unatkozó anyuci,aki belefogott egy blogírásba´. Aki így gondolja az nyugodtan olvashat mást.
27 éves vagyok.Idén szeptemberben lesz 4 éve,hogy itthon vagyok a gyerekekkel…. 4 év ˝bezártság˝,mert lássuk be sokan így éljük meg. Én biztosan.Félreértés ne essék imádom a gyerekeimet,de néha annyira jól esne,ha mással is tudnék foglalkozni. Éppen ezért kezdtem bele ebbe a blogba,mert ez segít a kis lelkemnek.
Szóval van egy 3 éves még nem óvodás nagylányom és egy 8 hónapos kislányom.Szeretek az édesanyjuk lenni,szeretek Anya lenni. Egy Nő életében tényleg ez a legcsodálatosabb dolog. A neten annyi mindent olvashatunk az anyasággal kapcsolatban,de nagyon ritka az ahol a valóságot is megírják….mert igen csodálatos érzés,tele örömmel,boldogsággal,nevetéssel…viszont ott van a másik oldala is,amit már nem annyira emlegetnek.Ez pedig a soha véget nem érő érzés.Igen,mert reggel elkezded a napot és van,hogy még éjszaka is helyt kell állnod(főleg az első hetekben).Nekem például az egész napom be van osztva,mikor mit csinálhatok.Annyi magamra fordított időm van,amikor a csajok alszanak ebéd után. A ˝soha véget nem érő˝ érzés tehát számomra az,hogy mindig üzemképesnek kell lennem.Nincs hétvége,nincs szabadnap,nincs pihi.Ja és persze nincs betegség…illetve van,de betegen is ugyanúgy csinálni kell(ergo mintha nem is lenne). Legtöbben tudjuk,hogy mire vállalkozunk,csak szerintem nem fogjuk fel egészen addig,amíg nem tapasztaljuk. Lehet,hogy csak az elkeseredés beszél belőlem,mert már ősidők óta itthon tengetem a napjaimat,de tényleg nehéz. Nehéz,viszont a legjobb önismereti teszt. Megismered,hogy mi az amit bírsz és mi az amit nem….mik a határaid. Nekem például,aki már évek óta itthon van és a türelmem már igen csekély…a határok hamar eltűnnek. 😀 Most sokan biztos arra gondoltok,hogy akkor minek vagyok itthon és miért nem mentem vissza dolgozni.Jogos! El is játszottam én a gondolattal,de szerencsére megtehetem,hogy itthon maradjak a kicsikkel és én inkább emellett döntöttem. A gyereknek igenis nagyon fontos,hogy 3 éves koráig az édesanyja mellett legyen.Nekem ez mindent megér.Így elkezdődött a harc önmagammal,mert ezt én így élem meg. Mindig néztem azokat az anyukat,akiknek a gyerek mellett különböző elfoglaltságaik vannak. Jól is teszik. Attól,hogy van egy vagy több kis manó otthon még lehetünk önmagunk és nem kell lemondani mindenről amit szeretünk. Néha jó egy kicsit önzőnek lenni.Sőt, szerintem kell is,hogy önzők legyünk,különben azon kapjuk magunkat,hogy elveszítettük azt a személyt,akik voltunk.
A lényeg,hogy én leírok mindent az elejétől…ahogy alakult a mi kis családunk 🙂 Akit érdekel a MI kis sztorink,az iratkozzon fel. Igyekszek gyakran megosztani történeteket(amennyire majd a két kis főnököm engedi persze).
Köszönöm,hogy olvastad!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: